Volt idő összekészülődni, mert két és fél éve tudtuk meg, hogy ott van benne a rák. De persze sokáig nem kezdte még el pakolni a bőröndöt, mert nem erre az útra készült, más előadások voltak a fejében. Nem is mondta hát közeli barátoknak sem a lehetséges programváltozást, nehogy aztán emiatt ne hívják valahova…
És sokáig úgy is tűnt, hogy szerencsére elmarad a turné. Elég baj volt így is, hogy a járvány miatt be kellett húzni a kéziféket a bonbonbuszon – olyan lett, mint a ketrecbe zárt tigris. Személyes sértésnek vette ezt a kettős csapást. Világéletében a munkájának élt, abba csatornázta a néha végtelennek tűnő energiáit, és nehezen viselte, hogy hosszú ideig tétlenségre volt kényszerítve.
Aztán mikor enyhültek a korlátozások, megint nyakába vette az országot. Az orvosi eredményei rosszabbra fordultak, és ő ment egyre fáradtabban, de rendületlenül „óvni és tanítani” (ars poetica-szerűen fogalmazta meg a halálos ágyán), mert az előadás, az ifjúság kultúrára nevelése jelentette számára az életet. Stílszerű, hogy az utolsó fellépése – egy május végi vasárnap délelőttön – az imádott Magyar Rádióban volt.
„A remény hal meg utoljára, azután meg én.” Ő komolyan tervezte, hogy örökké fog élni. De közben kezdte belátni, hogy talán mégsem (vagy legalábbis nem ebben a világban). Úgyhogy a rá jellemző módszerességgel hozzáfogott becsomagolni a bőröndöt, elrendezni a dolgokat. „Együtt vonulunk vissza Federerrel.” Mondjuk ha ehhez tudta volna magát tartani, akkor talán tényleg örökké él.
Szépen indult útnak. A család kezdettől összezárt (mint mindig), Anyánk végig úgy gondoskodott róla, ahogy senki más nem tudott volna (és ahogy tette a háttérből egész életünkben), mi meg - a négy gyerek vejestül-menyestül és a közben tízfősre bővült unokai hallgatóság – ott legyeskedtünk, és segítettünk ahol tudtunk. Felkészült. Otthon lehetett, ahogy szerette volna. És mellette voltunk akkor is, amikor az utolsó levegőt beszívta – amit aztán már nem fújt bele se a tubába, se a mikrofonba, se máshova. Talán az ítélet harsonáinak tartogatja a kifújást.
Nyilván mindig tudtuk, de megélve mégis mellbevágó, mennyien szerették. Bár mi talán máshogy tettük volna közzé a hírt, valamelyik zenei lap lehozta a „pletykát”, és hirtelen az együttérző üzenetek özönében találtuk magunkat. Ő mindig imádta a közönséget és habzsolta az elismerést, úgyhogy biztos nagy elégedettséggel látja most ezt… „Szegény apám, ha ezt megérhette volna…”
Mi is köszönjük mindenkinek a támogatást, a kedvességet, az együttérzést. A segítséget, amit menet közben sok mindenkitől kapott, kaptunk. Az imákat, az idegondolást. Olyan sokan vagytok – barátok, kollégák, „rajongók”, ismerősök - , hogy ezt egyenként megköszönni nem is lehet, de kezelni se nagyon. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az utolsó útjára csak a legszűkebb körben kísérjük el, viszont az érte mondott gyászmisén szeretettel várunk majd titeket (ennek időpontjáról a napokban hírt fogunk adni).
Tartsátok meg jó emlékezetetekben Győző bácsit, hallgassatok minőségi zenét, és ne feledjétek: a csokit ebéd ELŐTT kell megenni.
Lukácsházi Gergő
